még mindig..
Nem találkoztunk Davideval..
Nem írt, nem hívott, küldtem neki egy üzenetet fél 10-kor, hogy "nagyon köszi.. egyre inkább úgy látom, hogy nem lesz ez így jó".. 11-kor válaszolt, hogy mivel szombaton írtam, hogy vasárnap megyünk a családdal vidékre, ő úgy gondolta, hogy én jelentkezem, ha hazaérünk, de mivel nem írtam, elment pizzázni a barátokkal.. Majd letisztázzuk.
Hát nem tudom, lehet csak apró kommunikációs probléma, de miért nem írt ő? miért nem kérdezte hogy nah mizujs, mikor talizunk?? nem, nem ez lenne a normális??
Ő csak vár, ha én hívom OK, találkozunk, ha nem, akkor van mit csinálnia, semmi gond..
Az az érzésem, hogy ő kiválóan elvan nélkülem, vagy bármi barátnőféle nélkül..
Szarul esett, nagyon..
Na jó, majd megbeszéljük.. A reakciói mindent elárulnak majd..
Nagy szakadék van kettőnk élete közt.. Ő 9 éve itt él, rengeteg barátja van, aktív közösségi élettel, én pedig pont az ellenkezője, és szerintem fogalma sincs róla, hogy én egy-egy ilyen helyzetben hogy érzem magam.. Hát majd elmondom neki...
Munkaügyben, jövő-kérdésben elkezdtem kicsit tágabban gondolkozni.. Egész Európa.. Bármi.. Ami jön.. Jól érzem magam Torinóban, de biztos vagyok benne, hogy ezer más helyen is jó lehet.. Nem ragaszkodhatok Torinóhoz, mi köt ide?? semmi, mostmár látom, Davide se igazán.. Megyek, bárhova, ahová visz az élet.. És szépen lassan végre tényleg megtanulom.. Csak magamra számíthatok..
"Köszönöm... Akkor is, ha szerinted fölösleges. (...) Sérülések százait hordom magamban, miközben úgy kell tennem, mintha én lennék a világ legboldogabb embere. Ma legalább úgy éreztem, hogy valaki kézen fog, és azt mondja: nem vagy egyedül. (...) Úgy éreztem, hogy szeretnek, hasznos, fontos vagyok."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése