ÚJ BLOG

Sziasztok, kedves olvasók, ha még vagytok :)
Úgy döntöttem, új blogot kezdek. Ugyanis, ebben úgy érzem, a kezdeti olasz kalandjaim kaptak helyet, ezek a folyamatos 'helyzetjelentő bejegyzések' pedig nem elégitik ki a közlési vágyamat :)
Több mindenről szeretnék írni, sokféle témában.
Ez az első blogom egy konkrét kalandra, életem egy meghatározott szakaszára született. Mostmár egy másik dolog él, hisz amit most élek már namcsak kaland, hanem maga az élet :)
Ott sokminden más is lesz, de a legfőbb vonal a kinti élettel kapcsolatos gondolataim, kiegészítve életmód / beauty dolgokkal, utazás világlátás ésatöbbi.
Gyertek és olvassatok ott, ha van kedvetek.
www.mytricolorlife.blogspot.com
Sziasztok,
Gréta

hopeful

Ujra Rómában.
Próbálom épitgetni az életem.
Ma a lehetetlennel ellentétben jó álláshirdetéseket találtam (augusztus 19-én Olaszországban ez majdhogynem lehetetlenül hangzik :D). Eleve is, de augusztus derekán meg aztán..
Van Order Entry Telecom pozi ami nagyon menne a profilomhoz, a Randstad toboroz. Aztán, a Haysnél Shipping Assistant pozi, szintén szimpi.
Van most egy Help Desk is, valami multinál, ráadásul a GI Group toboroz, az a cég ahol a torinói anyuka is dolgozik. De a felső kettő sokkal jobban hangzik..
Szóval, CV-k küldve, és várom a fejleményeket.
Azt hiszem, az elmult hónapokban, habár kerestem, valamiért kicsit lemondóan közelítettem ehhez a meló keresés dologhoz. Most törögetem magamban a jeget, és pozitivan nézek előre, össze fog jönni..

Budapest times

Budapesten vagyunk, immáron mind a ketten, Marco szabadságol én viszont dolgozom.

Pénteken back to Rome.

Megvolt a nagy családi Balatoni hosszúhétvége, kicsit fárasztó de jó. Szégyen nem szégyen, a szülőkkel való együttlét mindig fárasztó :D Nemcsak a fordítgatás miatt de a kultúrális külömbségek miatt is. Az olaszoknál nem alap a 11 órakor strandon pálinka vagy sörivás. A lángos és sültkolbász ebédre a strandon szintén nem tűnik nekik a legjobb választásnak. Lefojtva néhány palacsintával. Hát, azt kell mondjam, látszik is a magyar polpláción ez a dolog. Olyan férfit akinek nincs sörhasa nem igen látni. A nők ugyancsak, nagy burjánzó hájcsokrok, az alap látvány a balatonon.. Jó kis motivációs hétvége volt ez, és örülök hogy én magas önkritikával rendelkezem, és benyomom a stop gombot amikor egy két kiló fent van.

Hát ennyit az életmód kérdésekről.

Ami a karrier kérdéseket illeti, még mindig nem történt semmi, nem beszéltünk a főnöknőmmel.

Folytatódik a 'kiábrándulós' tendencia már ami a melóhoz és a csapathoz való hozzáállásomat illeti.

És a felismerés, jobb lenne kint folytatnom, sőt inkább elkezdenem az életem élesben. Rajta vagyok..

Belpaese

Belpaese. Ez Olaszország egyik 'beceneve', ami pedig annyit tesz, a szép ország.

Azt hiszem a fogalom kezdi veszíteni a hitelességét a valóságban.

Épp most tudtam meg, a helyes au-pair lány akit megismertem Rómában, hazaköltözött. Az első család kivitte Szardiniába ahol mindenféle szabadidő nélkül non stop kéznél volt nekik egy kempingben élve civilizációtól távol, fillérekért.. Keresett és talált egy másik családot Rómában ahol pedig az első napokban az apuka kikezdett vele. Szóval elege lett az egészből és hazaköltözött..

Sajnos folyamatosan ezt látom a környezetemben, csalódások, kudarcok és keserves felébredés, ebben az országban nem lehet boldogulni..

Rengeteget agyalok mihhez kezdhetnék ott. Mert rendes meló nincs. A fiatalok tömegesen munkanélküliek és tényleg, újabban már csak stage létezik, telemarketing meg társai.

Gondolkoztam a Helen Doron angol kuckón, de egy vagyon a beindítása. És ha bebukik... Ha nem akkor és szerintem min 10 év mire visszahozza a belefektetett pénzt, legalább.

Valahogy, egyre lehetetlenebbnek látom hogy egy 'rendes' valamirevaló munkám legyen ott és biztos rosszul teszem, de ez van.

Wake up!

Az jutott eszembe a minap - elég ebből. Nem telik el nap hogy ne agyalnék azon mi lesz hogy lesz hogy kellene csinálni ésatöbbi. Egy idő után már belefáradva ebbe az agyalásba most jövök rá - az életem egy görcsölés, agyalás, folyamatosan.

Igy töltöm a napjaim ahelyett hogy jó dolgokkal foglalkoznék, jó dolgokat élnék meg.

Szóval, irányt váltok. Nem görcsolöm túl magam ezen a dolgon. Lesz ahogy lesz. Ha team leader leszek, hiszek abban hogy a feltételek és a pillanatnyi döntésem fognak abba az irányba terelni mert az a helyes irány. Ha a végső döntésem a visszautasítás lesz, akkor pedig hogy annak van meg a miértje.

Amugy, kicsit elment tőle a kedvem. Azt érzem, inkább Rómában kellene megtalálnom az otthonom, hisz Marco oda köt.

Habár, fantáziálgattam már arról, mi lenne ha ideköltöznénk. Abból a lakásból ami kint van itt luxusvillát lehet kapni. Munka pedig mindig van..

Persze ez nem egy könnyű lépés lenne neki. De itt sok az olasz, sok a munka és olcsó az élet. A logikus lépés ez lenne.

Nade egyelőre Rómában vagyunk, és bármi is legyen a jövőben, most és azonnal kell boldogulnom, jól érezni magam és a lehető legtöbbet kihozni a pillanatból.

Szóval, no stress - befejeztem az agyalást.

merre tovább 2.

A merre tovább kérdés még mindig.

Kicsit felforgattam magam körül a levegőt, azt remélve kicsit tisztulnak a gondolataim, - és ami történt még inkább nem értem merre kellene mennem, hol is a helyem.

Egy hete hazarepültem. Haza.. Kezd összezavarodni az identitás tudatom.

Hiányzott Budapest, a 'régi életem'. A kis lakás is. Az iroda. Már annyira kivoltam az otthoni beragadástól hogy fogtam és előrehoztam a jegyem, és egy hete reggel felszálltam arra a bizonyos repülőre.

És most össze vagyok zavarodva.

Hiányzott az iroda. Hát megkaptam. Egy hét alatt volt 16 órányi túlórám, szombati migrálás, és a minap este fél 11-ig tartó, 14 órás munkanap. Itt vagyok, és boldog vagyok így? Hát nem igazán. Inkább fáradt. Talán épp a fáradtság beszél belőlem, de azért hallgatok rájuk hisz ez is belőlem jön.

A kollegák, az iroda hangulata már nem a régi. Kevés munka, ami van azzal pedig idegesítő pörgés, egy projectten már ötvenen dolozunk, amit, anno egyedül csináltam most számtalan kéz visz.

A lakás már nem az 'enyém'. És már nem érzem magam annyira otthon benne. Hisz, miért is kellene hogy otthon érezzem magam. Márciusban, a döntésemnek megfelelően kiköltöztem belőle.

Most pedig itt vagyok, Róma még nem vált otthonommá Budapest pedig már nem az.

De miért kell hogy ez így legyen?

Talán nem kellene arra görcsölnöm, hogy egy kizárólagos helyen legyek boldog.

Talán bezárkoztam mentálisan. És lehet hogy tévedem akkor is amikor a 'szakmai pályafutásomhoz' ragaszkodom. Lehet teljesen boldog lehetnék egy kávézóban, vagy boltban melózva is.

Csakhogy, ha a jövőre nézek, egy év mulva szeretnék már a családalapítás útjain lépkedni. És ahhoz nem ártana egy határozatlan idős munka, amit viszont Rómában most nem osztogatnak bőszen.

És akkor, marad ez a 'fél lábbal még ide tartozom' (ami a munkát illeti, és Rómában még nem kialakult életem. Ami kiborít.

Most túl tele van a fejem mindezzel.

Agyalás folyt köv.

Merre tovább?

Immáron egy hete hogy felkavarta gondolataimat a nagy hir, a nagy ajánlat. És azóta nem azzal küzdök hogy hogyan döntsek. Hanem azzal a 'bűntudattal' ami ezzel jár. Hogy ahelyett hogy az itteni beilleszkedés útját járnám, a Budapesti eladó lakásokat bújom, meg a repjegyeket, nem-e tudnék előbb indulni jó áron. Senkinek nem beszéltem még erről igazán őszintén, mennyire hiányzik a régi életem és mennyire nem tudom bevenni ezt az újat. Most mondom ki, írom le először önmagamnak is. Itt ben töltöm az életem ebben a lakásban. a semmi közepén Róma határában, mellettünk a bárányok legelésznek, de komolyan. A fő probléma a mindennapi munkába járás hiánya. Hogy itt bent vagyok, egyedül, a laptopommal. Hiányzik a reggeli készülődés, hogy felöltözzek, hogy kisminkeljem magam és elmenjel munkába. Ezt már mondtam Marconak rengetegszer és ilyenkor jön a válasszal, hát gyere be az irodába. Az irodába ahol az emberek úgy néznek rám mintha ufo lennék. Az irodába ahol vendég-belépőkártyát kell kérnem. Ahol oda ülök ahova éppen tudok és soha nem áll egyszintben a szék. Nem az én helyem.

Az önállóság hiányzik. Hogy magam tegyem meg az utat az irodába. Leüljek az én székembe az én asztalomhoz, az én telefonom és monitorom mögé. Majd munka után hazafelé azon gondolkozzam, bemenjek-e a Rossmannba vagy a Sparba és mit kell vennem. Szóval, mindösszesen a régi életem.

Most hogy esélyem van arra hogy egy évre visszakapjam egy beárnyékolt nagy nagy mosoly van az arcomon. Berányékolt hisz tudom, ez nem az az út ahova igazán mennem kellene.. Hanem az az út amit én szeretnék, ÖNmagamnak. Most úgy hangozhat, Marco nem is számít. Ez nem így van. Ugyanugy szeretem ahogy az első pillanatban és ugyanúgy összeszorul a szivem ha arra gondolok hogy esténként nem fekszik mellettem. De minden másban az életben túl sokat nélkülözök amiatt hogy itt vagyok és ezt az életet élem - szükségem van a sajátomra is.

De hova jutunk igy? Külön életünket éljük két külön országban? Ha ennyire szeretjük egymást meg kellene találnunk a módját hogy együtt lehessünk fizikailag, boldogan, nem? Vagy éppen, ez a nagy szeret lesz a záloga annak, hogy ez az év ugyúgy el fog telni, minden probléma nélkül mint az elsp kettő, minden tévolság ellenére? És áldozatokat hozunk azért hogy nekem jobb legyen? Na erre szeretnék választ találni.

Nem léptem rá a beilleszkedés útjára ez tény, lehet hogy az én hibám, nem vagyok/voltam elég nyitott.. Pedig próbáltam. Rendszeres melókeresés, havi szinten 10-15 álláspályázat, mindenféle visszajelzés nélkül.. Nehézkes próbálkozások ismerkedés. Miért is nehézkes.. Mert másfél órámba kerül bejutni a központba például és másfél órába visszajutni. Vagy jön értem Marco a metróhoz, mert onnan a busz még 40 percig zötyög ide hozzánk.. és mert aggodik, mert a város relative biztonságos zónájáról beszélünk, ahol viszont fényes nappal törik fel az autót (a szüleimét). És amikor elmegyek végre valahára egy ilyen találkozóra, Marco nővére igy válaszol Marconak: 'Egyedül ment el??". Miért hol vagyunk, Irakban?? Szóval, nem is tudom.

Merre van a 'jó' út? Szeretném tudni..