Immáron egy hete hogy felkavarta gondolataimat a nagy hir, a nagy ajánlat. És azóta nem azzal küzdök hogy hogyan döntsek. Hanem azzal a 'bűntudattal' ami ezzel jár. Hogy ahelyett hogy az itteni beilleszkedés útját járnám, a Budapesti eladó lakásokat bújom, meg a repjegyeket, nem-e tudnék előbb indulni jó áron. Senkinek nem beszéltem még erről igazán őszintén, mennyire hiányzik a régi életem és mennyire nem tudom bevenni ezt az újat. Most mondom ki, írom le először önmagamnak is. Itt ben töltöm az életem ebben a lakásban. a semmi közepén Róma határában, mellettünk a bárányok legelésznek, de komolyan. A fő probléma a mindennapi munkába járás hiánya. Hogy itt bent vagyok, egyedül, a laptopommal. Hiányzik a reggeli készülődés, hogy felöltözzek, hogy kisminkeljem magam és elmenjel munkába. Ezt már mondtam Marconak rengetegszer és ilyenkor jön a válasszal, hát gyere be az irodába. Az irodába ahol az emberek úgy néznek rám mintha ufo lennék. Az irodába ahol vendég-belépőkártyát kell kérnem. Ahol oda ülök ahova éppen tudok és soha nem áll egyszintben a szék. Nem az én helyem.
Az önállóság hiányzik. Hogy magam tegyem meg az utat az irodába. Leüljek az én székembe az én asztalomhoz, az én telefonom és monitorom mögé. Majd munka után hazafelé azon gondolkozzam, bemenjek-e a Rossmannba vagy a Sparba és mit kell vennem. Szóval, mindösszesen a régi életem.
Most hogy esélyem van arra hogy egy évre visszakapjam egy beárnyékolt nagy nagy mosoly van az arcomon. Berányékolt hisz tudom, ez nem az az út ahova igazán mennem kellene.. Hanem az az út amit én szeretnék, ÖNmagamnak. Most úgy hangozhat, Marco nem is számít. Ez nem így van. Ugyanugy szeretem ahogy az első pillanatban és ugyanúgy összeszorul a szivem ha arra gondolok hogy esténként nem fekszik mellettem. De minden másban az életben túl sokat nélkülözök amiatt hogy itt vagyok és ezt az életet élem - szükségem van a sajátomra is.
De hova jutunk igy? Külön életünket éljük két külön országban? Ha ennyire szeretjük egymást meg kellene találnunk a módját hogy együtt lehessünk fizikailag, boldogan, nem? Vagy éppen, ez a nagy szeret lesz a záloga annak, hogy ez az év ugyúgy el fog telni, minden probléma nélkül mint az elsp kettő, minden tévolság ellenére? És áldozatokat hozunk azért hogy nekem jobb legyen? Na erre szeretnék választ találni.
Nem léptem rá a beilleszkedés útjára ez tény, lehet hogy az én hibám, nem vagyok/voltam elég nyitott.. Pedig próbáltam. Rendszeres melókeresés, havi szinten 10-15 álláspályázat, mindenféle visszajelzés nélkül.. Nehézkes próbálkozások ismerkedés. Miért is nehézkes.. Mert másfél órámba kerül bejutni a központba például és másfél órába visszajutni. Vagy jön értem Marco a metróhoz, mert onnan a busz még 40 percig zötyög ide hozzánk.. és mert aggodik, mert a város relative biztonságos zónájáról beszélünk, ahol viszont fényes nappal törik fel az autót (a szüleimét). És amikor elmegyek végre valahára egy ilyen találkozóra, Marco nővére igy válaszol Marconak: 'Egyedül ment el??". Miért hol vagyunk, Irakban?? Szóval, nem is tudom.
Merre van a 'jó' út? Szeretném tudni..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése