a változásról..

Jelen bejegyzésemmel kicsit eltérek blogom fő témájától, Olaszországtól. Kicsit agyalós bejegyzés lesz ez.. Remélem azért követhetőek lesznek a gondolataim.

Ma azon járt az eszem, milyen érdekes, hogy bizonyos dolgok mikor és hogyan törnek be az életünkbe, és változtatják meg azt. Lehet, hogy lesznek olyanok, akik nem értik most miről beszélek, mert nem éltek még át ilyesmit..

Vannak olyan emberek, akik élik az életüket, anélkül, hogy azon gondolkoznának, mit kellene csinálni, vagy mit nem kellene csinálni, vagy mit kellene másképp csinálni. Mert elvannak a világukban, amivel foglalkoznak -munka vagy tanulmányok - megfelel nekik, a magánéletükben is rend van körülöttük, van egy jóesetben működő párkapcsolatuk, előttük az 5 és 10 éves terv: kis karrier, kis lakás, gyerek stb stb.. Ezek az emberek vagy nem igazán tőrekvő típusok, vagy éppen elégedettek, mert az életük azon a sínen halad, amelyiken szeretnék, hogy haladjon. Szóval a lehetőségekhez mérten többé-kevésbé elégedettek.

És vannak emberek, akik éppen ellenkezőleg, valami folytonos nyugtalansággal élik napjaikat. Mert nem stimmel valami, a munkájuk nem elégíti ki őket, alulfoglalkoztatottak, vagy épp azt érzik, pályát tévesztettek. Vagy a magánélet terén, hosszú éveken át csak sikertelen próbálkozások, kapcsolatnak nem nevezhető erőlködések sora. Vagyis: egy helyben toporgás. Aki álmodott már olyat, hogy futna, de nem bír.. Na, valami ilyesmi ez.

Aztán egyszer csak jön valami, és az ember ráébred: "ugyan mire várok, hisz évek óta nem változik semmi". És rájön, utoléri a gondolat, a várakozás hiábavaló volt, mert a változást csak maga indíthatja el. És el is indítja.

Máraitól tudok idézni, ő írja ezt le tökéletesen egyik regényében:

"Egy hang,mely olyan erős volt,mint az élet leghevesebb érzése,azt mondta nekem,hogy így csakugyan nem lehet tovább élni,nincs értelme semminek,ez a helyzet megalázó,kegyetlen,embertelen.Változtatnom kell,csodát kell tennem,vannak ilyen szédülésszerű pillantok az életben,mikor az ember tisztábban lát mindent,érzi erejét,a lehetőségeket,látja azt,amihez eddig gyáva volt,vagy gyönge.Ezek az élet változásainak pillanatai.Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi,mint a halál,vagy a megtérés.Megrázkódtam,egész testem lúdbőrzött,fázni kezdtem.Mit éreztem?Hogy én vagyok felelős a sorsomért.Rajtam múlik minden.Nem lehet várni a sültgalambot,a magánéletben sem,az emberi vonatkozásokban sem."

Szokták mondani: "Dönteni nehéz". Igaz is, meg nem is. Az Olaszországból való hazatérésemkor - habár döntést hoztam, mégsem tűnt annak. Természetes könnyedséggel állapítottam meg, most jött el az idő, hogy végre kilépjek abból a nyomasztó állapotból, amiből már nagyon rég ki kellett volna lépni.

2 hét múlva ilyenkor már Firenzében leszek. Azt hiszem nem kell mondanom, mennyire várom..

Firenze érdekes utcái.. Vigyázat, jelzésértékű.. A két út nagyon egyformának tűnik, de nagyon nem mindegy melyiket választod..

Frances Mayes: Napsütötte Toszkána

Számomra egy jó film attól jó film, hogy olyan erős hatást gyakorol rám, amitől napokig kicsit máshogy érzem magam. Ez a film pontosan ilyen.
A legszebb gondolatai számomra:

"A szőlővesszőt a föld alá kell temetni, hogy friss hajtásokat hozzon - nekünk is változtatnunk kell az életünkön, ha azt akarjuk, hogy felfrissüljenek a gondolataink."

 "Mikor kislány voltam órákat ültem a fűben és a katicákat kerestem, aztán elálmosodtam és elaludtam... Mikor felébredtem ezrével mászkáltak rajtam a katicák...”

"Azt beszélik, vonatsíneket építettek az Alpokon keresztül Bécs és Velence közt, jóval azelőtt, hogy létezett volna az út megtételére alkalmas vonat. Megépítették, mert hitték, a vonat eljön egyszer. Ha bármi is másképp történik, máshol lennék, teljesen más ember lennék. Különben is, mit jelent a négy fal? Csak azt, amit körbefognak. A ház megvédi álmodóját. A legváratlanabb fordulatok a játék végén leptek meg."

Itt az idő..

A hazatérés a nyaralás legrosszabb része - de nekem nemcsak a nyaralás végét jelentette a megérkezés. Óriási kínlódás lett úrrá rajtam, és rájöttem, hogy ez nem azért van, mert nem nyaralhatok tovább, hanem mert most itthon folytatni kellene megszokott (és már nagyon unott) kis életemet. El kellene tenni az élményt a nyári emlékek közé, mint bármelyik másik vakációzást, és visszazökkenni a "valóságba". Na ez nem ment. 

Az első nap estéjén, az ágyban forgolódva hirtelen, nagyon-nagyon hirtelen döbbentem rá: minden lehetőség adott, hogy azt csináljam az életemmel amit szeretnék. Bármit csinálhatok, ez csak elhatározás kérdése. Szinte a hideg is kirázott, mikor ez a gondolat megjelent a fejemben, hogy mégsem muszáj azt tennem, amiről azt gondoltam, hogy muszáj. Hogy lehetek akár pilóta, vagy tűzoltó, élhetek Lettországban is akár, vagy Izlandon, megmászhatom a Mount Everestet, vagy elsajátíthatom a keleti konyhaművészetet. Röviden: millió lehetőség adott. 

Ne ijedjen meg senki, a fenti példák mindegyike alaptalan. De így jutottam el a felfedezésig, miért is ne mehetnék vissza Olaszországba.

A hazatérés miatti szenvedésem így ment át óriási izgalomba, és másnap el is kezdtem ötleteket gyűjteni, mit csináljak. Az első és legfontosabb megállapításom, hogy az olasz nyelvtudásom igen szegényes, így aztán mindenképp kezdeni kell vele valamit. És beugrott az ötlet - hozzátenném az ötlet cseppet sem újkeletű, már évek óta nézegetem a nyelvi utaztató cégek kínálatát.. - tehát az ötlet, hogy elmegyek egy olaszországi nyelvtanfolyamra néhány hétre. Ennek sok-sok előnye van (szemben egyetlen hátrányával, ami pedig a nem épp alacsony ára), hogy gyorsan fogok sokat fejlődni, belekóstolok az igazi önálló olasz életbe, és megvizsgálgatom saját belső határaimat - túlélem-e egyedül egy idegen országban -, mindezt anélkül, hogy teljesen felégetném az itthoni szálakat (a munkahely is egyelőre megmarad, csak szabadságra megyek).

Úgyhogy ez minden szempontból a legeslegjobb ötletnek tűnt. Amikor összeállt a fejemben ez a terv, megint rádöbbentem: te jó ég, mire vártam eddig. Nagyjából 2 éve várok valamiféle változásra, körülbelül ennyi ideje nem elégít ki a munkám, nem ad semmi plusszt, semmi örömet. Úgy tűnik csak egy jó erős lökésre volt szükség, amit a nyaralás hozott el nekem.

Innentől kezdve elindult a lázas nyelvtanulás, kitűztem célul: mire indulok, meg kell tudnom szólalni olaszul, egy alap kommunikációs szintet el kell érnem. Rohamtempóban kezdtem falni a tudást, anélkül, hogy bármikor teher lett volna a tanulás. Rég nem tapasztalt érzés lett az enyém: célom lett, és el akarok valamit érni, amiért tudok tenni, ami csak rajtam múlik. Ilyet valójában a főiskolás záróvizsga óta nem éreztem. Az itthoni munkakeresés sajnos nem tartozik abba a kategóriába, hogy ha dolgozol rajta akkor meglesz, érzékeltem ezt keserves 8 hónapos sikertelen munkakeresésem során. Így aztán hihetetlen jó érzés ezt megtapasztalni.

Most pedig néhány hét és indulás, már alig várom..

Ha az embernek világos célja van, még a legmostohább úton is haladni fog. Ha az embernek nincs célja, még a legsimább úton sem jut el sehova.
	Thomas Carlyle

A nagy utazás II.

A firenzei tartózkodásunk során felfigyeltem egy nagyon érdekes dologra. Firenzében - de igaz ez az összes olasz városra, ahol megfordultunk, - nem látni megkeseredett, lezüllött, depressziós embert. Borzasztó, hogy az utóbbi időszakban mennyire szembetűnik nekem ez városunkban, Félegyházán.. Menjetek csak végig az utcán egy keddi vagy pénteki piacnapon (és ne hagyjátok ki természetesen a Béke teret..) Hát mit mondjak, lehangoló. A sok savanyú arckifejezés, a rengeteg káromkodó kisebbségi, a szakadt, és igen higiéniátlan emberek.. Hát összefoglalva mi ez? A balsors.. Talán benne van a nemzetünkben, mi ezek vagyunk.

Ez akkor tűnik fel igazán, amikor látsz egy merőben más világot, egy olyan világot, ahol az emberek mosolyognak, kedvesek, kiegyensúlyozottak. Nem stresszelnek, helyette sziesztáznak, és élik, élvezik az életet a siránkozás helyett. Na ez a következő dolog, ami nagyon megfogott az Itáliai életben.

Térjünk vissza az utazásunkra.. Pisa és a Toszkán riviéra után, nekiindulunk a nyaralásunk egyik legfárasztóbb, de talán leggyönyörűbb napjának. A ligúr tenger felé vettük az irányt, Cinque Terrére. Cinque Terre jelentése 5 föld, azaz 5 kis partmenti települést jelöl, melyek többsége a tengerparti sziklákra épült. Csak az egyiket jártuk be az ötből, amit a közvélemény és az internet a legfestőibbként ír le, Manarolát, de akkor ott megállapítottuk, ide egyszer el kell jönni, és legalább 4-5 napot el kell tölteni, mert lélegzetelállító. Ahogy leparkoltunk, és elkezdtük felfedezni a városkát, váratlan nyugalom fogadott minket. A kora délutáni órákban megpihent a falu, csak kevés turistát lehetett látni, helyette pedig páratlan szépségű kis utcákat, helyes színes épületeket. De az igazán nagy élmény akkor ért minket, amikor a város melletti, tengerbe benyúló félszigetecskéről visszanéztünk erre a nagyon bájos kis falura. A színes házikók egymás nyakában, alattuk a csillogó tenger, na.. szóval bámulatos.

Remélem hamarosan lehetőségem lesz itt több időt eltölteni, mert az a pár óra is nagyon feltöltött, hiába az aznapi 500 km utazás. Apropó utazás, Manarolából továbbindulva Verona felé vettük az irányt. Megmondom őszintén, Veronával nagyon különleges kapcsolatba kerültem. Ott akkor azt gondoltam, annyira nem ragadott meg. De éppen a napokban néztem meg újra annak a filmnek a bemutatóját, amit nyáron már Olaszországban reklámoztak, a "Letters to Juliet"-et. És rámjött kicsit a hidegrázás, amikor a filmben viszontláttam a Piazza Erb-ét, Júlia házát, a régi korokat idéző várost, úgy éreztem, amit hiányoltam Veronából, az a bizonyos plusz, mégiscsak megvan benne. Remélem ide is visszatérek még.

Az olasz kirándulás nagyon tartalmas volt, és sajnos így utólag leírva, összeszedve, az átéltek töredékét tudtam csak összefoglalni. Számomra több volt ez, mint egy nyaralás, mivel azóta sem tudom feldolgozni, és csak simán betenni az "emlékesdobozba".

...akkor indulás!

Nem hittem el.. Végre augusztus 17, indulás.. Több szempontból is borzasztóan vártam ezt a napot. Egyrészt mert hosszú volt az év a tavalyi nyaralás óta, és azért a 2-3 napos munkaszünetek nem tudnak úgy kikapcsolni, mint egy 1 hetes, tartalmas kirándulás. Másrészt pedig egyre kíváncsiabban vártam, milyen hatással lesz rám Itália. Megrögzött Görögország-rajongóként elsőre úgy gondoltam, biztos gyönyörű és lenyűgöző és csodálatos, de nem fogja nálam fölözni Görögországot, hisz az a hangulat, amit egy éve átéltem Pargán, a Ion tengernél.. na arra nincsen szó.

Mire eljött az indulás napja, a kíváncsiságom e téren még magasabbra szökött. Mivel a terv megszületése és az indulás között fennmaradó 3 hét folyamatos kutatómunkával, uticélok megismerésével telt. Már az utikönyv is ámulatba ejtett, nameg a Napsütötte Toszkána.. Egyszóval.. nagyon vártam!

Elindulni nyaralni nagyon jó érzés. Olaszországba indulni még jobb. Megérkezni pedig a legjobb. Még álmosan és nyűgösen is, hisz az élmény, hogy végre itt vagyok, felér egy halom energiaitallal. (na jó, az is volt..).

Velence lenyűgöző, de igazából egyszer nagyon szeretném megnézni egy kora reggelen, amikor még nem lepi el a tengernyi turista. Lefényképezni a Szent Márk teret a maga természetességében, a rengeteg galambbal, a kora reggeli, felkelő nap fényeiben. Átsétálni a Rialto-n, a kis szűk utcácskákon, úgy hogy nem zengi be az embertömeg.. Majd egyszer :)

Tudjátok mi a legérdekesebb Olaszországban? Számomra az, hogy ezernyi hangulata van. Ez az a többlet, amit Görögországhoz képest legelőször megállapítottam. Görögországban 3 helyen nagyjából ugyanazt érzem és látom (a máshol sehol sem tapasztalt nyugalmat), Olaszország viszont hihetetlenül sokszínű. Más északon, más délebben, más reggel, más délután és más este.Néha nyüzsgő, csak úgy pezseg, néha viszont árasztja a nyugalmat magából. És ez a sokszínűség gyönyörködtet.
A Firenze felé vezető úton már nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz a reneszánsz városa.

Féltem a kultúrsokktól, éppen ezért - szerencsére egyetértésben - megállapodtunk Gáborral, hogy inkább a kültéri városnézésre helyezzük a hangsúlyt - így aztán - kövezzen meg érte nyugodtan bárki - nem voltunk bent még az Uffiziben sem. Óriási, hosszú sorállással riogatott már az utikönyvem is, és természesen a benti haladás sem lehet jobb. Helyette szépen lassan felfedeztük a várost, igyekezve megnézni minden "kötelezőt" és ezzel együtt bejárni a turistavonalaktól kieső kis sikátorokat, ahol érezhető a középkori élet..

A Ponte Vecchión élőzenére érkeztünk. Sajnos a rengeteg turista problémája itt is megvolt. Firenzére is igaz, amit Velencében megállapítottam, nagyon szeretném kora reggel, üresen, reggeli fényekben megnézni a várost. (és meg is fogom, az egyszer biztos..).

Most ahelyett hogy felsorolnám a fő templomok és látnivalók neveit, inkább azt szeretném megosztani, hogy milyen volt felérni a Michelangelo térre, és onnan végignézni a lemenő nap fényében az elegánsan elterülő várost, a gyakran felbukkanó kupolákkal, tornyokkal, az Arnon átívelő gyönyörű hidakkal. Mondhatom, az első néhány percben tényleg olyannyira lenyűgözött, hogy ilyet nemigen éreztem még táj látványa során..

A városban kevés 3 nap, sok tervezett dolgot nem néztünk meg. De úgy gondolom, hogy ahelyett hogy átrohanjuk az összes múzeumot és templomot, jobb megpróbálni kicsit a hely szellemével azonosulni, picit firenzeiként ott lenni.

Az utikönyvem írja le ezt nagyon szépen egy idézettel, ami Forster-től származik:

"Megeshet, hogy az utazó, aki Giotto valósághű képeit vagy a pápaság korrupcióját ment tanulmányozni Itáliába, hazatérve semmire sem emlékszik mindebből, csak a kék égboltra és az alatta élő férfiakra és nőkre."

..nem jössz el Olaszországba..??

Véletlenek nincsenek - azt mondják, már-már kicsit közhelyesen.. Talán az sem véletlen, hogy idén egyik percről a másikra lemondta az utitársam a júniusi görög utat. És hogy pár hét múlva az olasz-bolond Gábor barátom utitársa is lemondta az ő olasz kirándulásukat. Így kötöttünk ki egy közös nyaralásnál, ami végül szépen összekuszálta eddigi - kissé unalmas -  életem szálait.

3 hosszú hét volt hátra ekkor az indulásig, amíg papíralapon és 2 D-ban megismertem egész Firenzét, Veronát, és még néhány csodás uticélt, újabb és újabb kihagyhatatlan helyekre bukkantam, és próbáltam feleleveníteni eddigi kevéske olasz nyelvismeretemet.

Augusztus 17-én pedig végre nekiindultunk az útnak..