Egy hete.. Ezt jelenti a bejegyzésem címe. Egy hete vagyok itthon, de mindenféle túlzás nélkül mondhatom, duplaannyinak tűnt, mint a kint töltött két hét. Főleg a munkanapok.. De a hétvége is.
Péntekre eldől egy számomra fontos dolog, vagyis az, hogy mikor fog eldőlni egy még fontosabb dolog. Előbb vagy utóbb, itt is beszámolok róla.
A napokban borzasztóan ki vagyok akadva a családom néhány tagjára. Konkrétabban a felmenőkről van épp szó, akik még mindig azon vannak, hogy a városban, a jelenlegi munkahelyemen tartsanak.. A minap elejtettem egy megjegyzést (a most esedékes és hirhedt leépítésekről volt szó, ahol én kifejeztem érdektelenségemet a munkahelyemmel kapcsolatban, illetve egészen pontosan azt, hogy bánom is én, ha elküldenek..). Erre nagy lehurrogás, na ne mondjak én ilyet, jó az, és amúgy is, mi lesz, ha elküldenek, újra eltarthatnak.. Nos, ezekből arra tudok következtetni, hogy a szüleim totál alulértékelnek.. Először is, azt gondolják, hogy ha netán akaratomon kívül is megszűnne a munkám, nem csinálnék semmit? Nem lennék képes elhelyezkedni, itthon ülnék, és gyászolnám a hivatalt..? Az pedig, hogy ennyire sulykolják, hogy jó ez nekem, és el ne menjek (amellett, hogy nyilván szülők, és a biztonságot akarják nekem, és nekik ez nagyon nagy biztonság, ami eddig volt), szóval ez azért van, mert nem értékelnek többre, csak ennyire, hogy ezt a munkát csináljam még ki tudja meddig, amit már 3 éve, és már 3 éve is bozasztó kevésnek találtam magamhoz képest, hát még most, hogy eltelt 3 év, illetve összesen 4 és fél, hogy itt vagyok, és semmivel sem végzek komolyabb munkát, mint a kezdetek kezdetén.. Pedig szereztem egy csomó tapasztalatot, egy diplomát, egy felsőfokú angol nyelvvizsgát, és mostmár szépen haladok az olasszal is, szóval ők ezt így helyénvalónak tartják, hogy tele vagyok ambícióval, tanulok, a munka mellett, folyamatosan képzem magam, de elégedjek meg ennyivel. Nyilván nem akarom lealacsonyítani a munkám magamhoz képest,nem akarok nagyképűnek tűnni, de ezt egy középiskolai végzettséggel simán el lehet látni (ahogyan egyébként én is kezdtem..). Szóval alulfoglalkoztatottnak érzem magam, a javából.. De sebaj, a nekem mindig jót akaró szüleim arra bíztatnak jó ez, és ne akarjak elmenni. Olyan érdekes, hogy a környezetemben kivétel nélkül mindenki, tényleg mindenki arra bíztat, hogy ha tehetetem, menjek, ezen nem is kell gondolkozni... Biztos egytől egyig mindannyian rosszat akarnak nekem, igaz?
Erről többet most nem is, mert csak felhúz.
Ellentmondás az egész. Abban, hogy tanuljak mindig nagyon támogatva voltam, de ugyan minek tanulnék, ha itt akarnék maradni? A világon semmit nem hasznosítanék az egészből.. És ugyan, mit szeretnének, meddig maradjak itt? 5, 10 év netalán innen menjek nyugdíjba..? Jó ég, rossz volt leírni is..
Na jó, mostmár tényleg lapozok.
De kicsit mégis maradok. Az ellentmondásokról jutott eszembe a gondolat, milyen fura az is, amit e téren az ország sugall: egyszerre cél itt tartani a jó szakembereket, fiatalokat, felvirágoztatni a vidéki kisvárosokat, fejleszteni a kistérségeket. És ezzel együtt cél legyőzni a lokálpatrióta mivoltunkat, és növelni a mobilitásunkat, ha valahol nincs munkahely, legyünk rugalmasak, költözzünk oda ahol van. Mint az államokban, ahol egy család képes egyik napról a másikra felpakolni a családot, és odébbállni, ha a szomszéd államban jobb lehetőség adott a jelenleginél. Tanuljunk nyelveket és szerezzünk tapasztalatot külföldön, vagy maradjunk itt. Ugyanez országon belül.. Kiürülnek a kisvárosok, mert mindenki a jobb és több lehetőség felé húz, a nagyvárosba.. Ami nem csoda, mert a kisvárosok - ugyanennek köszönhetően egyre esélytelenebbek. Hol az (nagyon divatos kifejezést használok) esélyegyenlőség? Sehol.
Na ezen aztán el tudnék agyalni hosszasan.. De azt hiszem nem teszem, mert úgysem változik tőle semmi. Én akkor is Olaszországba vágyom, ha esik, ha fúj. És még akkor is, ha ott sincs kolbászból a kerítés. Úgysem szeretem a kolbászt. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése